Tavaly, augusztus 20-án, Szepezden búcsúztam a Balatontól. Az állomáson – mert a vonathoz is kikísért -, már alig váltottunk szót. Részben a meghatottságtól, de meg azért is, mert akkor már némileg haragban voltunk… Főként én nehezteltem rá, hiszen három hét alatt mindössze két ponttyal ajándékozott meg. Bevallom, keveselltem. S azt hiszem joggal: mint aki három hét alatt csupán két csókot kapott a kedvesétől…
A búcsú mégis, vagy talán éppen ezért – fájdalmas volt. Még az sem vigasztalt, hogy jövőre – bár a nők olyan állhatatlanok… – újra találkozunk. Régi tapasztalatom, hogy míg én évről évre öregebb leszek, Ő rendületlenül fiatal marad.
Így gondoltam rá változatlan lobogással, miközben eltelt az ősz, majd megjött a tél, s a Balatonról egyre rosszabb hírek érkeztek. Azt hallottam, hogy disszidált, s valamerre Grönland felé vette útját; vadházasságra lépett a téllel, s erre csúnyán ráfizetett. Szép testét jégbörtönbe zárták, s nádas-haját tövig lenyírták, mint a középkorban a boszorkányokét.
-Úgy kellett neki! – dohogtam még mindig sértődötten. Emlékeim között azonban továbbra is úgy élt, ahogyan utoljára láttam: kék szemével, suhogó hajával, amint ágyában sütkérezik.
Aztán – bármi hihetetlen –, ez a tél is eltelt. S Pár napja, hogy újra láttam őt. Csopakon volt a randevúja még tavaly beszéltük meg. Mintha hűtlen menyasszonyomhoz mennék, úgy keltem útra. Vajon ott lesz-e – aggodalmaskodtam. És ott volt. Kilenc hónap után találkozni egykori kedvesünkkel – mindenképpen kockázatos dolog. Hát még azzal, aki ezt a hosszú időt mások karjában töltötte … Mi maradt vajon nekem? Csopak fölött, az erdők közül leselkedtem le a völgybe, onnan pillantottam meg először. Nagyot dobbant a szívem. Szebb volt, mint valaha! Mit magyarázzam: meglátni és téli ballépését megbocsátani – egy pillanat műve volt.
Tisztára véletlen. hogy a horgászfelszerelést is magammal vittem … S ilyenkor ki állhat ellen a kísértésnek! Igaz, hogy még tart a pontytilalom, de hátha egy dévér.. .
Elő a kellékekkel, amelyeket tavaly oly gondosan eldugdostam, s most könyékig vájkálok a tarisznyámban. Végül minden előkerül, kezemben a horog s most jön a neheze. Talán már a horogkötést is elfeledtem. Mint a zongoraművész, aki kilenc hónapot kihagyott, s most berozsdásodott ujjakkal ül a zongorához… De semmi vész, a horogkötést úgy látszik, nem lehet elfelejteni. Megsuhogtatom a botot, s gyerünk a vízre! Előbb végig a hosszú, ringó pallón, a frissen kizöldellt nádfal között, a régi kedves úton A régi helyén lapul a csónak is, – akárcsak tavaly, most is félig a vízbe merülve. Itt a vödör, már merem is kifelé. Aztán. ki a nádfolyosón, a Canale Grande sem lehet szebb. Ügy érzem magam, mint valami kivénült gondolás, aki a nyugdíjból újra szolgálatra jelentkezett.
Így kötök ki a stégnél. Előttem a régi, kedves nádöböl, két éve egy háromkilós pontyot fogtam itt… Csend van, fölöttem az égen s lábam alatt a víztükörben bodros felhők szállnak. Szél mgtsz a nád között. Végre kettesben vagyok a Balatonnal.
- Mit bámulsz? – buzdítom magam, – elvégre horgászni jöttél! Nézzük tehát a víz mélységét, s belógatom a zsinórt. Ekkor derül ki, hogy túlsúlyoztam, úszóm búvárként száll a mélybe. Könnyebb ólom, új kötés, a második kísérlet már sikeres! Jöhet a csali, virgonc giliszta s már ott libeg a bója piros hasa a nádas árnyékában.
Elérkezett a nagy pillanat! Látszatra semmi különös: egy horgász áll a stégen, és senkire sem tartozik, hogy most egy kicsit – boldog. Így töltöttem el egy órát édes kettesben a Balatonnal. S hogy csak két sügért fogtam? Az se baj. Elvégre még pontytilalom volt…
Molnár Aurél-Magyar Horgász 1964. XVIII. évfolyam 6. szám
Töltsd le a cikket eredetiben! Kattints ide!
A megjelenítéshez szükséges Adobe Readert innen töltheted le!
