A szaksajtó évtizedeken át rendre megírta a halfogó versenyek eredményeit. Közölték a győzteseket, a helyezetteket, néhány észrevételt, egy-két szakvéleményt fűztek hozzá, és kész. Arról, ami a színfalak mögött történt, alig esett szó. Pedig akadt volna mesélnivaló, nem is kevés. Ezek közül villantunk fel néhányat sorozatunkban. Olyan horgászok segítségével tesszük, akik versenyzőként vagy vezetőként sok-sok éven át részesei voltak az eseményeknek. Elsőként Szűcs István (Csepel HE) emléktárából merítünk, aki 1965 és 1982 között több mint százszor képviselte a magyar színeket, 1976-tól 1991-ig pedig a válogatott edzője, majd szövetségi kapitánya volt.
A pármai Kaland
A Csepel HE versenyzőinek Párma nem csupán a megírt, megfilmesített kolostort jelenti, hanem egy csodálatos horgászkirándulás emlékét is. Az egyesület jó kapcsolatba került a pármai horgászokkal, s ennek eredményeként hol itt, hol ott versenyek következtek. Első alkalommal 1973-ban utaztak a csepeliek Olaszországba, ahol nagy szeretettel fogadták őket, és a verseny színhelyét is úgy választották meg, hogy igazi olasz környezetben legyen. Pármába vonattal utaztak, majd egy csodálatosan szép kisvárosba, Fontanellatóba gépkocsikkal vitték tovább őket. A város központjában, a körülbelül kétszáz méter hosszú és széles téren romantikus, középkori vár magasodott, amelyet köröskörül vízzel telt várárok övezett. Néztek nagyokat, hogy lehet majd ebben a pocsolyában halat fogni. Gondolták, majd az edzésen kiderül. A vendéglátók, akik a szokásos olasz stílusban, barátságosan és hangosan vették körül őket, ugyanilyen mosolygósan hátba veregetve tudatták velük, csak úgy, beszélgetés közben, hogy edzés pedig nem lesz! „Honnan tudjuk meg akkor, milyen halak vannak a vízben? – kérdezték. – Azt könnyen meg lehet tudni horgászbot nélkül is – volt a válasz. – Rakjátok csak meg a zsebeteket kiflivel, zsömlével, és egy-egy darabot dobjatok be a vízbe! Majd meglátjátok, mi lesz.”
A fontanellatói vár elött
Kíváncsian sétáltak ki a várhoz, gyönyörködtek a teret körülvevő évszázados házakban, s nézték a tükörsima víztükröt, aminek felszínén az égvilágon semmi sem látszott. Valamelyik fiú letört egy kiflicsücsköt, és bedobta. Tíz másodpercig sem libegett a víz tetején, nagyot cuppant egy szélesre tátott pontyszáj, és a csücsök volt, nincs! Egyszerre kerültek elő a zsebekből a halnézéshez elhozott péksütemények, és apróbb, nagyobb darabokban hullottak a várárokba. Az előbb még tükörsima víz percek alatt gyűrűzött, locsogott a felbukkanó halak mozgásától. Mind nagyobb darab csemegéket dobtak be, és mind nagyobb halak tűntek fel. Szűcs István végül egy egész zsemlyét hajított be. Alig hittek a szemüknek: egy óriási pontyszáj hatalmas cuppanással azt is bekapta. Lassan elfogyott kifli, zsemle, s teljesen odavoltak az élménytől. Majd egész este arról beszélgettek, mekkora halakat fognak holnap a versenyen. Vasárnap gyönyörű időre ébredtek. Reggeli után nagy várakozással indultak a térre, a várárokhoz, ahol olyan meglepetés várta a csapatot, amire senki sem számított.
A várárkot mellvéd vette körül. Itt került sor a versenyre
Mintha vásárba érkeztek volna. Zenekar fújta szinte megállás nélkül, a hangosbemondó ötpercenként közölt valamit, a házak ablakaiból emberek integettek, kiáltoztak. És ez így ment egész idő alatt. Rögtön arra gondoltak, hal legyen a talpán, amelyik ebben a zenebonában a közelben marad. Nem is csalódtak. Hol voltak már a tegnapi zsemlefaló óriáspontyok! És hol a tenyérnyi keszegek! Nyomukat sem látták. Így aztán a három óra alatt alig fogott a mezőny néhány darab halat. Ezek is biztosan süketek voltak. Mondani sem kell, nem a magyarok nyertek. Szűcs István szektormásodikként kapott a polgármestertől egy szép kis ezüstérmet. A díjkiosztáson még vigasztalódtak is. Mert a győztes csapat díja egy carrarai márványból készült, nyolcvankilós horgászszobor volt. Azt hogyan hozták volna haza? …
Zajos vízben jött a siker
A “snecifogás rejtelmei” című korszakát élte a hazai halfogó versenysport a hatvanas években, amikor a magyar bajnokság résztvevői az 1968as OB-n, a bajai Sugovicán újabb, érdekes felfedezést tettek. Mint az ilyen nagy versenyeken szokás, a versenyt megelőző napon edzést tartottak a pályán, ahol amolyan hétköznapi hangulat uralkodott. Még nem állították fel a kordont, bárki nézelődhetett, járkálhatott, a vízen pedig csónakok, motorosok húztak el csendesen vagy kisebb-nagyobb robajjal, így gyakran locsogtak az általuk keltett hullámok a parton. Nem sokat törődtek vele, tudták, holnap, a versenyen csend lesz és nyugalom, a vízen pedig közlekedési tilalom. Szórták hát be az etetőanyagot, s kezdték szedni a sneciket. Ez a főpróba Szűcs Istvánnak szenzációsan sikerült. Úgy jöttek az apróságok, hogy három óra alatt kilencszázharminckilencet fogott belőlük. Azóta ezt a teljesítményt már túlszárnyalták, de akkor, ha szabad így mondani, nagy szám volt. Hivatalos csúcsot nem tartottak nyilván, de szakberkekben, baráti körben ezt magyar rekordnak tartották. Szűcs István igyekezett szerényen viselni az elismerést, de ma már nem titkolja, egy kicsit dagadt a keble a büszkeségtől, annak ellenére, hogy mások is fogtak több száz darabot. Mindenesetre nagy reményekkel várta a versenyt. Amikor elfoglalták a kisorsolt helyüket, minden a legnagyobb rendben volt. A víz sima, csónak, hajó, hullám sehol. Na, jöhetnek a snecik! A jelzés után beszórta az etetőanyagot, kézbevette a botot, és rajt! Hát jöttek is … De nem ám úgy, mint előző nap. Próbálkozott mindennel, mélységet változtatott, botot cserélt, de ez már nem az előző nap volt. Lesett jobbra is, balra is, de nagy kapkodást sehol sem látott. A versenyt száztizenhat snecivel zárta, s ezzel a hatodik lett, de az egész mezőny messze elmaradt az előző napi fogásoktól. A verseny után elkezdtek spekulálni, mi lehet az oka a különbségnek? Az etetőanyag? A csali? Nem lehet, mert ugyanaz volt,mindkét napon. Az idő sem változott. Front nem volt. A szél nem támadt fel. És akkor rájöttek valamire. Az edzésen le-fel jártak a víz közepén a motorok, csónakok, verték, keverték a vizet, és a felszínen járó snecik belülről a csendesebb vizekre, a part közelébe terelődtek. A hajózási tilalom miatt a versenyen a teljes víztükör sima és nyugodt volt, amelyen a sneciállomány szanaszét szóródott.
A csepeli nagy csapat (balról jobbra): Gráma József, Ürmös Jenő, Bene Béla, Papp József edző-csapatvezető, egy ifjúsági versenyző és Szűcs István
Forrás: SH 1993.március
