Talán ma még a horgászok zöme sem tudja megmondani, hogy mi a nyavalya az a surrantó. Pedig vízi műtárgyról, pofonegyszerű, kőből való építményről van szó, melynek pozitív hatása a folyóvizekre ugyanakkor szinte leírhatatlan. Úgy néz ki, egy éven belül Zalában is elkezdik építeni az elsőt – Kerkaszentkirálynál.
Ha élővizekről, a velük kapcsolatos örömökről és gondokról beszélünk, nem kerülhető meg a horgászok egyre szélesebb társadalma. Ennek megfelelően a Zalai Hírlap Életünk a víz mottójú, környezet- és természetvédelmi cikksorozatában is el kellett jutnunk a pecásokhoz. Akik a köztudatban úgy élnek mint kicsit hóbortos, ám jobbára jóravaló és jó szándékú különcök, akik tűző napon, vagy dermesztő hidegben is órákat képesek gubbasztani a vízparton, áztatva a zsinórt és legurítva pár doboz sört, míg az áhított horgászzsákmány megérkezik.
Ám ha az ember igazán a dolgok mélyére néz, rádöbben, mennyit ér az előítéletektől terhelt köztudat – mert a horgászat messze nem csak az előbbiekből áll. A meglepetés pedig legalább akkora, mint amit a régió első surrantóit megépítő vasi horgászok éreztek, amikor rájöttek, mit is hoztak létre.
Mónos Tibor legyezőhorgász Zalaszentgyörgy mellett, a Zalán. Talán minden helyi lakos sem tudja, hogy ilyen vadregényes helyek vannak a folyón. A barangoló horgász viszont ismer szebbeket is – Fotó: Pezzetta Umberto
A Sporthorgász Egyesületek Vas Megyei Szövetsége a legkisebb hasonló tömörülés az országban. Illetve az volt pár évvel ezelőtt, amikor vezetői arra a mély, bár kevéssé konkrét elhatározásra jutottak: tenni kell valamit! A pecásokért, rajtuk keresztül a halakért, illetve érdekükben például azért a 29 vasi vízfolyásért, amelyek halászati jogát az egyesület birtokolta, és amelyek annak idején egyáltalán nem voltak vendégeket vonzó állapotban.
- Világjelenség az erózió, a patakokban és folyókban egyre kevesebb a víz, csökken a talajvíz szintje is – kezdte Csécs Sándor, a ma már több nyugat-zalai vizen, patakokon és tavakon is jogot szerzett vasi tömörülés ügyvezető elnöke. – A problémára francia és angol szakértők találták ki a surrantót, ezt a csodálatos megoldást, mely pontszerűen renaturál és revitalizál – avagy helyreállítja a korábbi természeti környezetet, élőhelyet, s ennek következtében újra is éleszti azt. A dolgot persze saját forrásból nem tudtuk volna megoldani, de szerencsére találtunk egy borturizmussal kapcsolatos uniós pályázatot is, melyre kidolgoztunk egy megfelelő programot. Az osztrák határ mellett található Vaskeresztes volt az első helyszín, ahol adva voltak a szőlőhegyek, a Pinka-patak és a nemzetközi együttműködés lehetősége is.
Egy surrantó örök darab, mozgó alkatrészek híján nem romlik el, anyaga természetes – Grafika:Urbanics Pál
A program keretében fogadó és borház épült, mely a bor- és horgászturistáknak is kedvelt célpontja, illetve az egyesületnek bázisa is ma már. Horgászszemmel azonban ennél is fontosabb volt az utca végében, a Pinkán létrehozott háromlépcsős surrantó.
- Először egy 30-50 méter hosszú kavicspaplant kell fektetni a mederben, majd ennek nagyjából a kétharmadánál, nagyobb kövekből megépül a gát – magyarázta az ügyvezető elnök. – A legfontosabb jótétemény, hogy a műtárgy visszaduzzasztja a vizet, tehát nagyjából egy kilométer hosszan megint lesz víz a mederben. Másrészt a köveken bukdácsoló víz dúsul oxigénnel, ez kedvezőbb a halak számára. Harmadrészt a folyókban őshonos halak eleve a kavicspadokon szeretnek ívni, kiváló szaporodóhelyet is biztosítunk tehát nekik.
Ezzel kapcsolatban a surrantóépítés utáni első tavaszon fantasztikus élményt éltek át a horgászok – és a vaskeresztesiek. Ötven éve nem lehetett látni, hogy az őshonos panduc tömegével ívni gyűlt volna a patakban – bár nem kellett hozzá más, mint pár centivel nagyobb vízmélység és kavicsos aljzat. A vízfolyás e pontja azóta valóságos halgyárként működik már.
A felduzzasztott víz pedig újra életet visz a szabályozott vízfolyások holtágaiba is.
- Álláspontom szerint a rehabilitáció révén a halállomány nőni fog, mert a nagyobb élettér új ívóhelyek létrejöttét és a természetes haltáplálék szaporodását is magával hozza – vélekedik Ernszt Tamás, a zalai mezőgazdasági hivatal halászati felügyelője, aki maga is alig várja már, hogy az első surrantók a vasiak zalai vízfolyásain (Kerka, Lendva, Cserta, Kebele) megjelenjenek. – Annak idején számos alapos indok alapján, például a gyakori árvizek és az ipari elmaradottság miatt kellett Zalában is szabályozni a vízfolyásokat, ám ezeknek a munkálatoknak a sérülékeny vízi élővilágra számos negatív hatása volt. Nekünk nem a halat kell védeni, hanem a vízfolyást, amelyben a hal él, s ebben a szellemben meg kell próbálni feléleszteni a folyók anno levágott holtágait. Ahol a tulajdon, a vízügyi és a természetvédelmi viszonyok lehetővé teszik, meg kell szüntetni az elzárást, hogy a halak újra szabadon közlekedhessenek.
A vasiaknak nyugaton kipróbált módszerük van erre is. A szabályozott folyómedrek és a holtágak által határolt szigetek nálunk jobbára magántulajdonban vannak, a kárpótláskor ugyanis a hiányzó aranykoronát ezek hozzácsapásával pótolták. A területek elhanyagoltak, ám megszerezni mégis szinte lehetetlen őket, a tulajdonos – amint megszagolja az érdeklődést – irreálisan magas árat szab. A surrantós vízszintemelés keretében azonban nem kell mást tenni, mint alagcsöves módszerrel a holtágak bejárataihoz átereszeket építeni és a természet – köszönve ezt a kis segítséget – elvégzi a többit.
Mónos Tibor barangolásait ilyen szép pisztrángfogások és az ezekről készült fotók teszik emlékezetessé – Fotó: Mónos Tibor
Az új vizekben pedig az eddigieknél is nagyobb élmények várnak egy még kevéssé elterjedt irányzat, a barangoló horgászat képviselőire is. A kategória kétszeres és ma is hivatalban lévő magyar bajnoka, a keszthelyi Mónos Tibor tizenötre becsüli a kollégák számát Zalában, pedig – azt mondja – ez az igazi…
- Nagyon régen kezdtem pecázni, kipróbáltam minden változatot, de ennél tisztább horgászatot el sem lehet képzelni – részletezte a módszert. – A barangoló horgász nem ül a parton, hanem járja a természetet. Mi nem táppal, színes kukoricával etetve csalogatjuk a halat, hanem elmegyünk érte, megfigyeljük a viselkedését, kifürkésszük a búvóhelyét és olyan csalival kapjuk el, ami a természetes táplálékára hasonlít. Tollból (például fácánéból) és szőrből (többek közt az őzé alkalmas erre) magunk készítjük a téli szünetben a műlegyet, s ezt kínáljuk fel a halnak. Amely aztán horogra akad, ez hasonlóság a vízparti horgászok módszerével, de a zsákmányt mi a legritkább esetben viszszük haza: a barangoló horgász lefényképezi a halat, majd visszaengedi a vízbe. Cserébe felbecsülhetetlen élményekkel gazdagodik.
Mónos Tibor olyan szemszögből és olyan alaposan ismeri a zalai vízfolyásokat, mint kevesen ezen a világon. Megfelelő felszereésben a mederben sétálva jár a hal után, s a parti bokor rezdüléséről meg tudja mondani, hogy pisztráng, vagy domolykó uszonya mozdult-e alatta. Sokszor nézte végig, hogy vadászik a vidra, és nem egyszer élt át olyan kérész-rajzást, amit autóból ködnek néz az ember, pedig igazából apró rovarok milliárdjairól van szó, melyek a halak fő táplálékai – s amelyeket a műlégy csali készítésekor igyekeznek minél élethűbben utánozni.
- Az ember úgy ismerheti meg a természetet, ha igazán közel megy hozzá, ha a részévé válik – fogalmazott Mónos Tibor. – Erre alkalom a legyező, avagy barangoló horgászat, melynek során, a mederben bóklászva mindent lehet látni – csak épp egy másik embert nem.
■ Zalában ma 15 ezerhez közelít a regisztrált horgászok száma, s a növekvő tendencia alapján nem kétséges, hogy hamarosan el is éri ezt a szintet.
■ 60 feletti a horgászkezelésben lévő vizeink száma. Ez is emelkeáôben: újonnan létesülő tározók, illetve felhagyott bányagödrök (tőzeg, kavics) jóvoltából.
■ A megyében hetvennél több horgászszervezet működik.
Forrás: Zalai Hírlap.hu
